Még 2009 decemberében, a második vonalbezárás előtt jártunk egyik barátommal Debrecen környékén, hogy a megszűnésre ítélt vasútvonalakat beutazzuk. Egyik legemlékezetesebb vonatozásom volt ez a kocsordi atombunkerről elnevezett „Ojjektum túra”. A zajtai és csengeri vonalat szerencsére közben újra megnyitották, de az újabb megszűnés réme folyamatosan lebeg felettük. Mivel idén a karácsonyt Hajdúszoboszlón töltöttük, lehetőségem adódott egy kis ismétlésre.
Vasárnap reggel fél hétkor már a szoboszlói buszállomáson vártam a buszomat a sötétben. Kisvártatva beállt a kocsiállásra a Volvo. Csak néhányan szálltunk fel rá ebben a korai időpontban. Mire Debrecenbe értünk, már kezdet világosodni. A vasútállomásnál még felkapcsolt fényekkel ácsorgott a fényvillamos. Nem kellett sokat várnom, mikor beérkezett Szolnok felől a személyvonat. Kényelmesen elhelyezkedtem az egykori 1. osztályú vagon kényelmes fülkéjében. Itt sem volt sok utas, saját fülkém volt végig. Csehszlovák felsővezeték-oszlopok és orosz fényjelzők között érkezett meg a vonat Nyíregyházára. A dunántúliak számára mókás a helyi malom felirata: „Tirpák malom”. De ez itt nem modortalan embert, hanem a város környékének szlovák származású telepeseit jelenti. Itt csak egy szűk negyedórám volt átszállni. A kisvasút sínjei még megvannak az épület előtt, de a hókupacok maradványai jelzeték, hogy mostanában nem járt rajtuk vonat. A vasutas művelődési ház dolgozói az egyik kis váróteremből kedves kis olvasó-és járszósarkot rendeztek be, de ez most nem volt nyitva. Mátészalka felé az első vágányról indult két Bzmot. Én a hátsóba szálltam.
Rajtam kívül csak egy fiatal srác ült a kocsiban, aki érdeklődött tőlem, hogy mikorra ér ez a vonat Mátészalkára, mert ő már három napja úton van hazafelé Hollandiából. Nagykállóban kereszt egy Interpicivel. Nyírbátorban három perc fotó-és cigiszünet. A helyi vasutasok által szerkesztett indulási „kijelző” ismét megért egy fotót, a feldíszített fenyőfával együtt.
Útitársam végül Hodászon szállt le, én pedig Mátészalkáig utaztam. Itt volt 50 percem a csengeri vonatig. A váróteremből nyílik egy vasúttörténeti kiállítás, de azt most nem tudták kinyitni nekem. Így elindultam a város felé. Útközben egy panelház aljában véletlenül megtaláltam a régi autóbusz-állomást. Az irodák és a váróterem helyén ma üzletek vannak, de egy VOLÁN-tábla még kint maradt.
A csengeri Bz-re viszonylag sokan szálltak fel, de a többség csak Kocsordig utazott. További útitársaim karácsonyra hazalátogató családok voltak. A menetidő kicsit bőre van szabva, mindegyik megállóban hosszasan ácsorogtunk. Így némi egyeztetés után lehetőség adott egy kis fotózásra is az EU-s pénzből épült 11 kilátóról híres Tyukod vasútállomásán. A végállomáson volt negyedórám, így alaposan körbefotóztam a kis motorkocsit, és a kicsit kocka-alakú állomásépületet. A váróterem még nyitva, de a pénztár már nem működött – nincs hol sorba állniuk a vasárnap délután Pestre utazó tömegeknek. A magasrakodó alternatív hasznosítására is láttam példát: felálltak rá autóval, hogy megkönnyítsék az olajcserét. Visszafelé Győrtelek alsó egykori állomásán volt rögtönzött fotómegállás. Érdekesek a sínek mentén vezetett csatornák a jellegzetes vasbeton hidakkal. Talán az Ecsedi-láp lecsapolásakor készültek még.
A két vonal közti átszállásra most is Kocsordot választottam ahol a nevezetes „ojjektum”, azaz a Fogarasi Árpád által készített atombunker áll, közvetlenül az állomással szemben. A hidegháborús félelemben épített furcsa építmény önmagában is érdekes lenne, de igazán híressé a nem éppen józanul nyilatkozó Szalacsi Sándor tette, az egyik legelső magyar internetes mémmé válva ezzel. Furcsa emberekből most sincs hiány: a vonatra várva perceken át „szórakoztatott” egy helyi bácsi az állomásépület rossz állapotával kapcsolatos panaszáradatával.
Végül megérkezett a fehérgyarmati személy Csörgővel és igazi retró bőrüléses-ülésfűtéses (micsoda luxus a 60-as évekből!) Bhv kocsikkal. Fehérgyarmaton már várt minket a Zajtára menő IP Bz, de most nem szálltam fel rá, hanem a debreceni vonattal indultam vissza. Nem működött a vezérlőkocsis csatlás, így körbe kellett járni a Csörgővel. Nem sok olyan vonal van, mint ez: régi mozdony, régi kocsik, a 60-as évek egyen-állomásépületei, a sínek mellett alakjelzők, az állmásokon a váltóállító tornyok. Igazi nosztalgia!
Természetesen a helyi lakosok nem annyira szeretik ezt: az út Debrecenig innen két és fél óra. Már 2009-ben is meglepődtem azon, hogy milyen hosszasan lehet Debrecenből kelt felé utazni. És most még el sem mentem a vonal végéig! A Szamos híd előtt hosszú 10 km/h-s lassújel van, nem csoda, hogy újabban csigajelmezben futnak a vonat mellett a tiltakozók. Induláskor még teljes világosság volt, azonban egyre lejjebb ereszkedett a Nap, majd egyre sötétebb lett. A kényelmes üléseken ringatózva néztem ki a bepárásodó ablakon, élvezve a keleti vasutak hangulatát. Nyírbátor után már felkapcsolták az állomások higanygőz-fényeit is. A fűtés is egyre forróbb hangulatot teremtett a kocsiban, le is kellett kapcsolni. Debrecenben már teljes sötétségben érkeztünk, majd belevetettem magam a karácsonyi vásár forgatagába…
A TELJES ALBUM EZEN A LINKEN ÉRHETŐ EL.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.