Hát, elérkezett 2009. december hatodika is. Nem aludtunk sokat az ócska kollégiumban. Fél hatkor keltünk, hogy a 7:15-kor induló fehérgyarmati személyt biztosan elérjük. Félálomban tántorogtunk le a lépcsőn, majd kimentünk a közeli villamosmegállóba. Elég kihalt volt a város így vasárnap hajnalban. Valószínűleg még a Mikulást nagyon váró gyerkőcök sem keltek fel még. Viszont a villamosvezetők nem lustálkodtak: vagy kétperces követéssel jártak a kék tuják. Az egyikkel be is mentünk az állomásra, ahol volt még bőven időnk, amit pogácsavásárlással töltöttünk el, majd kimentünk a vonathoz. Elég megdöbbentő látvány fogadott: Két Csörgő által vontatott nyolc kocsis szerelvény! Még a tolatásvezetők sem gondolák, hogy az egész megy. Pedig úgy volt. A vonatra felmenve már kellemetlenebb meglepetés fogadott: Nem volt ugyanis fűtés. Így kabátban ültünk be a vonatba. Még jó hogy volt „bolhás” vagyis hajdani első osztályú vagon is a vonatban, annak nem olyan hidegek az ülései, mint a műbőrhuzatosak. Induláskor azért már kezdtek melegedni a fűtőtestek. Mint később kiderült, a Stop nem kért előfűtést a vonatra. Most meg bezzeg már Desiro-k járnak. Ki érti ezt?? Lassan elindultunk. Errefelé ezért kicsit változatosabb, szebb a táj, mint a 117-es vonal mentén: erők közt haladtunk, meg némi domborzat is volt. Elég rossz híreket hallottunk a vonalról közbiztonság tekintetében, de semmi zavaró elem nem volt utunkon. A vonalat valamikor a 60-as években felújíthatták, mert igencsak kocka formájú az állomásépületek többsége. Már egy ideje nem Mátészalkán, hanem Fehérgyarmaton van megosztva a vonal, így a nevezetes állomáson csak egy percet tartózkodtunk, majd hamarosan következett túránk egyik későbbi állomása, Kocsord. Tunyogmatolcs állomáson vadászatra gyülekeztek terepruhás emberek kutyákkal. Kisvártatva megérkeztünk vonatunk végállomására, Fehérgyarmatra, ahol kiderült, hogy előző napi útitársunk is ezen a vonaton volt és arra megy tovább amerre mi is. Ezután az állomásépület felé vettük az irányt, ami nem volt közel, tekintve, hogy mi a vonat elejében voltunk, az épület meg a vonat végénél. A pénztárban egy rendes pénztáros emberke volt, vettünk nála pótjegyet az esti IC-re, igaz, már csak a dohányzóban volt hely. Az épület mellett egy nem rég felújított C50-es kismozdony mellett néhány vasutas relikvia van kiállítva. A kis installáció körbe van kerítve, megakadályozandó a rongálásokat. Közben ide-oda tolatgatott a vonatunk élén lévő két csörgő, két részletben ment vissza a szerelvény Debrecenbe. Kisvártatva megérkezett Bzmot 414, a baromi futurisztikus kinézetű Interpici. Fölnyomultunk rá, nem voltunk valami sokan, még ez a kis motor sem telt meg. Hamarosan neki is indultunk az elvesző vonalnak. Első megállónk Penyige volt, egész szép állapotban lévő épületekkel, és érdekes vágányzáró sorompókkal. Még a fa áruraktár is megvan! Nagyszekeres állomásából már több hiányzik, például az összes ajtó és ablak, valamint az állomásnévfeliratot alkotó betűk jó része. Ez utóbbi hiányosságot gyönyörű vadonatúj táblával pótolták. Hadd költsünk rá, aztán meg bezárjuk! (lásd pl. a kecskeméti mozdonyfelújítást…) Kisszekeresnek csak egy kicsiny megállója van, fémből készült esőbeállóval. Már 1962-ben sem volt itt jegykiadás, ez pedig nagy szó! (akkoriban volt még pl. Kapitányságon is) Következő állomásunk a rendkívül szép, de sajnos üresen romladozó állomásépülettel rendelkező Jánkmajtis volt, de ezt csak a menetrendkönyvből tudtuk, ugyanis a névtábla túlságosan megtetszhetett valakinek. A fa áruraktárnak is csak a váza ál, a deszkák jól beválhattak tüzelőként. Valaha innen kisvasút vezetett a közeli Kölcsére, fűtőházának ajtó-ablak nélküli torzója megvan még. A kisvasút már régen megszűnt, most követi a nagyvasút is. Elég szürke időben döcögtünk. A sínekkel párhuzamosan kicsi, igénytelen házak sorakoztak. Hja, szegény vidék ez. Amióta a vonatok nem mennek be Mátészalkáig, rendesen el van vágva a külvilágtól. Számomra hihetetlen, hogy ilyen messze is tart még „kicsiny hazánk”, hogy Debrecentől mg vagy két és fél órát lehet kelet felé vonatozni. Munka alig, az alma, a meggy stb. sem kell már senkinek, a multik lenyomták a felvásárlói árat. Gacsály is valaha állomás volt, ma már csak egy kicsi épületkét és mellette mindenféle romokat és méteres gazt láthatunk. Pedig biztos szép hely volt régen. A tábla itt sem maradt a helyén, az épületre festve pótolták, eléggé igénytelenül, mit ne mondjak. Következő megállónk Rozsály volt, de az nem mindig volt így, a megálló ugyanis valamikor a 70-es, 80-as években épülhetett. Szép peronnal és egy kis esőbeállóval rendelkezik, ki van építve a hozzá vezető út is, végén fordulóval. Kész kis gócpont! Nagyon szépen megcsinálták! Hosszas döcögés után elértünk oda, ahonnan keletebbre már nem lehet: ez pedig nem más, mint Zajta, az ország legkeletibb állomása. Itt volt vagy húsz percünk körülnézni. Ez sajnos nem volt arra elég, hogy felkeressük hazán legkeletebbi sínszálát, viszont körbeegerészhettük az állomást. Elég kihalt a környék. Az épület is üresen, bedeszkázott ablakokkal pusztul. Pedig milyen jó kis hétvégi ház lehetne belőle! Valaha nagy műgonddal újították fel, a mesteremberek szép fafaragásokkal díszítették. Akkor még volt becsülete a vasútnak -és utasa is. Ahogy valamelyikünk megjegyezte: nem most hal meg ez a vonal, hanem már régen halott. Kísérteties volt a kihalt állomás, gaztenger mindenfelé, kivert ablakok, pusztulás… és mindehhez kontrasztként a legmodernebb fajta Interpici motorkocsi. Majd elindultunk visszafelé. Dic-döc a szürkeségben, immáron nyugat felé arról az állomásról, ahonnan csak nyugat felé lehet vonatozni. Most már arra sem. Egy-két utas azért akadt nagyjából minden megállóban-de nem több. Fehérgyarmaton érdekes együttállás szemtanúi lehettünk: egy Csörgős vonat, egy Interpici és egy Postainga állt egymás mellett. Utóbbi a délutáni-esti pesti közvetlen vonat szerelvénye. Bizonyám, Zajtának közvetlen vasúti kapcsolata volt a fővárossal!!!! Nem semmi! Na de térjünk vissza az események folyására. Felszálltunk egy Bhv-ba, ami három társával és az eléjük fogott Csörgővel együtt Debrecent célozta meg. A mozgást biztosító erőgép viszont elég nehézkesen röffent be, gőzmozdonyhoz illő füstfelhőket produkálva. Nem utaztunk ezzel a járattal sokáig, csak Kocsordig. Hogy miért is idáig? Hát csakis az Ojjektum miatt, meg mert volt egy csomó időnk a csengeri vonatig. Na de mi is az az Ojjektum? Hát, a történet még valamikor 1985-ben kezdődött, amikor Fogarassy Árpád kocsordi jómunkásember egy atombunkert kezdett el építeni saját udvarában, hulladékbetonból, vasúti sínakből meg ilyenekből. Erről 1989-ben Bogdányi Ferenc készített dokumentumfilmet, mikor is összeakadt a helyi italboltból hazafelé igyekvő (vagy épp támolygó) Szalacsi Sándorral, akit jó riporter lévén meginterjuholt. Hát, sokat nem tudott kiszedni szegény Sándorból, de az biztos, hogy az utóbbi évtizedek egyik legviccesebb riportja született meg. Szalacsi szavai (Ojjektum, Zokszigén, stb.) időközben szállóigévé lettek. Nos, hát ezen mondakör járt fejemben, amikor kitaláltam, hogy Mátészalka helyett itt kéne megvárni azt a csengeri bézét. Kocsord két állomással is büszkélkedhet, mi először  a központhoz közelebb lévő megállóval ismerkedtünk. Itt már rég nincs szolgálat, a váróteremnek már elfogytak a nyílászárói, és amúgy is inkább wc-nek szeretik használni az emberek mint váróhelyiségnek. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az Ojjektum, vagyis hát a befejezetlen bunker közvetlenül itt áll szemben, a maga teljes pompájában. Miután kigyönyörködtük magunkat eme csodálatos építményben, elindultunk a faluba, megkeresni a Jókai utca 27-et, ahol a felvétel készítésekor Szalacsi lakott. Mivel Kocsordon az utcanévtábla ismeretlen fogalaom, kérdezgetéssel sikerült megtalálni a nevezett utcát, ahol egyébként egy szép új iskola és egy hosszúkás halastó is van. Meg persze Szalacsi egykori háza, mint legfőbb nevezetesség. Miután ezt is megnéztük, visszamentünk az Ojjektumhoz, és még egyszer megnéztük, majd felszálltunk egy Fehérgyarmat felé tartó vonatra, amivel Kocsord alsóig mentünk. A kalauz pont akkor jött, amikor leszállni készültünk, jegyet már nem tudott adni. Na, ez a Kocsord alsó az ország valószínűleg legfurcsább elágazó állomása.  Legalább akkora nevezetessége lehetne a falunak, mint a Szalacsi-mondakör helyszínei. Az egész állomás két vágánnyal rendelkezik, rakodó vágánya nincs. A Fehérgyarmat felőli végén ágazik ki a csengeri vonal. A két végén van két bakterház, de felvételi épülete nincs, az egyik bakterházat nevezték ki annak. Váróterme nincs is, csak három pad. A jegykiadást úgy oldották meg, hogy az épület egyik ablakát kialakították pénztárablaknak, és ott lehet jegyet venni. Nem semmi hely. Amúgy az itteni vasutasok elirigyelték Fogarassy Árpitól a bunkerét, és építettek egy saját kis ojjektumot a bakterházzal szemben. Nagyon mókás, bele is másztam. Remekül lehet onnan lőni a vasutat. Lassan megérkezett a Csenger felé tartó Bzmot 363, fedélzetén néhány utassal, és azzal a kalauzzal, aki egész nap kísért minket. Ez a vonal elég egyhangú, csak a mellette folyó csatorna vagy patak vagy minek a hídjai színesítik az utat. Először Győrtelek nagyon szépen karbantartott megállóában álltunk meg. Méltó módon fogadja a falu vonattal érkező látogatóit.  Kár, hogy már nem teheti többé. Győrtelek alsó igazi állomás -volt valamikor, a vágányok rozsdásodnak, és az épület is üresen pusztul. A váróterem rácscal van lezárva, ezzel megakadályozandó a rongálást, de annak funkció szerinti használatát is. Még szerencse, hogy a veranda azért használható, és eső ellen is véd. Amúgy akkora betűk hirdetik a falu nevét, mintha egyenesen Hollywoodba értünk volna. Innen a vicces nevű Ököritófülpösig döcögtünk, ahol egy hatalmas vadiúj tábla hirdeti hogy hová is érkeztünk. Amúgy a megállócska eléggé a semmiben van, a falu kissé odébb fekszik. Innen telepített erdők mellett haladtunk hosszasan az aduász Porcsalma-Tyukodig, ami eléggé kockásra sikeredett állomásépülettel „büszkélkedhet”. Innen már nem volt messze a „TSZ-iroda-szerű” felvételi épülettel megáldott csengeri végállomás. Jó szokás szerint a váróterem el van dugva az utca felőli oldalra. Amúgy vasárnap délután ide, vasárnap délután oda, nem gondoltam volna, hogy egy megszűnő „kihasználatlan” vonal állomásán sorba kell állnom jegyért. Pedig így volt. A forgalmista bácsi egy kiélezett késpengével tépte a reformjegyeket a megfelelő hosszúságra, nagyon elmés megoldás. Közben jöttek az autók, hozták az egyetemistákat a szüleik. Jövő héten ezt a buszmegállóig, vagy Kocsordig/ Fehérgyarmatig tehetik. Aztán felszálltunk visszainduló motorkocsinkba. Már induláskor tele volt. Egy helyi lány elmondása szerint hétköznap is sok az utas, mennek Mátészalkára az emberek. Porcsalma-Tyukodon is sok felszálló volt, innentől álló utasokkal közlekedett a Bz. A táj szürkületbe és ködbe veszett, miként a vonal jövője is. Pedig ezt tényleg nem kéne bezárni. Kocsord alsón sokan leszálltunk, hogy itt várjuk meg az utolsó Zajta-Budapest gyorsvonatot, ami kisvártatva meg is érkezett. Az utolsó kocsiba szálltunk, szerencsére volt még hely a Posta-Bhv-ban, de a vonat Mátészalkán megtelt. Mi Debrecenig utaztunk ezzel a vonattal, miként sokan mások is, mert ott átszállás volt a Várda IC-re. Itt újra kezembe vettem a tizenhatodik század történetét ismertető könyvemet, és békésen elolvasgattam. Dupla szerelvénnyel közlekedett a vonat, de ez is tele volt, még a dohányos kocsi is. Többen a peronon dohányoztak, mert tudták, hogy a többség nem dohányzik, csak azért ül itt, mert máshol nem volt hely. Cegléden elbúcsúztam Istitől. A Nyugatiban betermeltem gyorsan egy sajtburgert kiskrumplival, majd az egomi Desirok felé indultam. Indulás körül egyszer csak ismerős hangokat véltem hallani. És igen, tényleg ismerősök voltak. Legalább nem tettem meg egyedül utam utolsó szakaszát sem. Élményekkel teli két nap után szálltam le Pázmáneum kicsiny állomásán, hogy végre kipihenjem magamat.