Egy vasútmániás esete a töri szakkal

2011 karácsonyát egy hajdúszoboszlói szállodában töltöttük a családommal. Ez lehetőséget adott nekem arra, hogy több, általam még beutazatlan vonalat bejárjak. Ez a környék ugyanis annyira a végeken van, hogy még Pestről sem lehet értelmesen megjárni egy nap alatt.

Két utam közül az első december 26.-ra, vagyis karácsony másnapjára esett. Felkeltem reggel 7 óra tájban, majd csöndben, nehogy öcsém fölébredjem, belapátoltam egy tál müzlit. Aztán felöltöztem, és irány a buszpályaudvar. Egy Alfa Regio volt a debreceni járat. Az utastájékoztatás korrekt, kijelző és hangosbemondó is van. A megállónevek sem ragadtak meg a 70-es években: mostani cégekről vannak elnevezve, nem a Vörös Csillag Tsz-ről vagy a szövetkezeti italboltról. Félórányi buszozás után beértem Debrecen elég kicsi és ócska buszállomására. Innen átgyalogoltam a vasútállomásra, ami nincs túl messze, bár a nehezen járóknak ajánlott a tömegközlekedés igénybevétele. Én nem bántam meg, hogy gyalog mentem, egyrészt, mert volt időm, másrészt meg mert egy útba eső lakótelepen nekiálltam fotózgatni. 

A vasútállomás épületében is folytattam a memóriakártya megtöltését, de egy vasútőr rám szólt. Nem akartam veszekedni, inkább megvettem a jegyet és kimentem a peronhoz. Itt már bent állt fehérgyarmati vonat szerelvénye: egy Csörgő vontatott egy hagyományos és egy felújított (posta) ingát. Utóbbi majd a délutáni Zajta-Budapest vonat szerelvénye lesz. Én a hagyományos inga vezérlőkocsijába ültem. Kinyitottam a biciklis rész ajtaját is egy bácsinak, aki össze-vissza szidta a vasutasokat. Feltette a biciklijét, majd előrement a vonatban. Nem féltette a drótszamarat. Pedig, amilyen népek utaznak errefelé…

Közben elindultunk. A mátészalkai vonal Apafáig együtt halad a záhonyi fővonallal, majd leágazik. Az első önálló megállója Dombostanya, ami Debrecenhez tartozik, de busz nem jár ide ki, így elég jelentős a vasúti forgalma. Hajdúsámson 1970-es évekbeli hangulatú állomásán elég sokat ácsorogtunk, nem tudom miért.

Majd Tamásipuszta következett, melynek épületéből minden mozdíthatót elloptak már.  Aradványpuszta az első a vonalon mindenfelé megtalálható egyen-hatvanasévekbeli állomások sorában. Majd Nyírmihálydi jött, ahol pár éve még pénztár is működött, de ma már az állomásépület bedeszkázva, a melléképület pedig félig ellopva romladozik. Nyírbátor pályamestere lelkes vasútbarát lehet: az állomáson egy régi aláverőgép és két hajtány is ki van állítva. Nyírcsászáriban az épülettől jó messze áll meg a vonat, ennek örömére egy esőbeálló is épült a peronnál. Mátészalka előtt hosszasan ácsorogtunk a nyílt vonalon, majd beengedték a vonatot a sokadik, peron nélküli vágányra. Az állomás ugyanis dugig volt mindenféle vonatokkal: volt Csörgő, Bz és IP is.

Nagy nehezen megtaláltam a tiborszállási vonatot, mely egy BZ motorkocsi volt 2 pótkocsival. persze az utolsó kocsi végébe ültem, és innen néztem a sík és unalmas alföldi tájat. A vonalnak hamisítatlan vicinális-hangulata van, még a távírópóznák is megvannak. Eléggé élő vonalnak tűnik, mindenhol van néhány fel-és leszálló. Jóllehet a vonat elég lassan megy, mert a pálya elég régi. A szelvénykövek is még a régi időket idézik. Nagyecsed állomása elég hosszú, a vége ívben van. A felvételi épület az egyik végében van, a másik végén nincs is szolgálat. Ha keresztezés van az állomáson, akkor is csak a „rövid” véget használják, vagyis tolatással oldják meg a helyzetet. Az épület szépen karban van tartva, mellette kiállított lórék állítanak emléket a régebben erre járt kisvasútnak. Tiborszállásig nem sokat változik a táj, egy hulladéklerakót meg egy Kraszna-hidat érdemes megemlíteni. Tiborszállás végállomás, de nem mindig volt így. Napi két vonat most is tovább megy Nagykárolyba, ami ugye már „Hát Erdélyben, Miklós!” (by Csobot Adél). A határállomás sokáig Ágerdőmajor volt, de az a semmi közepén van, ezért a schengeni határátkelőt már Tiborszálláson építették ki. Az állomás igazából nem is állomás, hanem megálló-rakodóhely. A körüljárásra használt vágány valamikor rakodóvágány lehetett, mert vágányzáró sorompóval van védve. Ott jártamkor teljesen üres volt az állomásépület, se a határőrök, sem a pénztáros nem voltak kinn, forgalmista meg egyébként sincs: a kalauz és a mozdonyvezető oldják meg a körüljárást. Ezt a műveletet a közeli Kraszna-töltésről néztem (és videóztam) végig, ami nem volt túl egyszerű, lévén a töltés csupa sár és birkaszar volt.

A visszaindulásig nem volt sok idő, de a Kraszna ősöreg közúti hídját még megnéztem. Indulás után vettem jegyet a kalauztól, aki rám ijesztett, hogy a kiszemelt záhonyi vonat nem közlekedik. De közben rájött, hogy mégis. Nyírcsaholyban babakocsival szálltak fel, segítettem feltenni a járgányt. A mátészalkai átszállás az dupla IP motorkocsira nem volt ilyen egyszerű, mert az interpici tervezői nem gondoltak a babakocsis utasokra, konkrétan nincs hová tenni a kölyökjárgányt. De valahogy csak meg lett oldva. Kisvártatva nekiindult a záhonyi csoda. Első megállónk Ópályi, ezt valamikor szépen rendbe rakták, faragott padokkal látták el. De sajnos mára eléggé lepusztult. Nagydobos valamikor állomás lehetett. Vitkán még áll a századfordulóról ránk maradt kis épület. Vásárosnaményban az utasok nagy része és a babakocsi is leszállt, jöttek helyette különböző kétes elemek, és egyre furább települések. A menetrendet már az oszlopok magasabb részére tették ki, a rongálás elkerülése végett. Az a kis kék keret ugyanis nem volt hosszú életű. Gyürén pár éve még állt az állomásépület, de ma már talán a nyoma sincs meg. Felgyújtották. Aranyosapátiban van kitérővágány, de nincs épület. Itt leszálltak a kétes elemek, állítólag az egész falu egy nagy c.telep. A táj csak amolyan szokásosan alföldi. Tornyospálcán megvártuk a szembejövő vonatot, addig jutott idő 1-2 jegyet venni emlékbe, meg pár fotót készíteni.

Mándok még élő állomás, de jegypénztár már nincs. Itt kezdődik a szélesnyomtávú vágányhálózat. Eperjeske alsó (felső nincs!) épülete pedig egy bunkerhez hasonlít. Össze-vissza kanyarogtunk innen Záhonyig. El is vesztettem a tájékozódó képességem, konkrétan azt hittem, hogy Záhony állomás fordítva van. Pedig csak mi kerültük meg. Az állomásépület szép tiszta, több büfé is van, de meleg kaját egyikben sem kaptam. Így maradt a szendvics. Sajnos ukrán jegyet sem találtam. Majdnem egy órám volt a pesti sebes indulásáig, addig körbejártam az állomást. A buszmegálló indulási jegyzékén megismerkedtem a környék településnév-adási szokásaival: nagyvárosok nevei+ kicsinyítő képző= Eperjeske, Győröcske. Elsétáltam a vontatási telepig is. Az oda vezető utca egy merő sárdagonya, még murvával sincs leszórva. A kutyák pedig úgy ugatnak, mintha valami életveszélyes betörő lennék. Pedig csak épp arra sétálok. És nem akarok az ott lakóktól semmit elvenni. A fűtőházhoz nem mentem, be, csak kívülről fotóztam le az egyre szakadtabb 223-as Púpost meg az egyik széles Szergejt a széles segélykocsival. Ja meg találkoztam az egyik utolsó üzemelő klasszik Dácsiával, és a Szöcske is egyre ritkább jelenség.

Lassan elérkezett az indulás ideje. A morcosan kommandírozó ukrán határőr elől azért betettem a fényképezőt a táskába, bár nem hinném, hogy szólt volna, nem az ő feladata. Elhelyezkedtem egy fülkés kocsiban, és kisvártatva indultunk. A normál vágányok mellett végig ott megy a széles is, különböző rendező pályaudvarok kísérik utunkat. Tuzsér állomása szépen rendbe van rakva, pénztár is van. Felszáll egy nagyobb kisebbségi csoport az első fülkébe, persze jegy nélkül Kaller gondolkodás nélkül lehajította őket Komorón. Fényeslitke környékén véget ért a széles vágány, már csak a két normál ment tovább. Következő megállónk a fura nevű Kisvárda-Hármasút volt. Az épület, mint az egész vonalon, hetvenes évekbeli téglafalú, betontetejű kocka. De szerencsére nem teljesen egyformák, mindenhova egyedi épület került. Egyedül Kisvárdán áll még a régi épület, de már nincs vasútüzemi funkciója. Teljesen érthetetlen okból Nyírbogdány az egyetlen aluljáróval-magasperonnal rendelkező állomás, pedig nem nagy hely. Kisvárdán több értelme lett volna. Közben elkezdett sötétedni, Nyíregyházára érve már csaknem teljesen beesteledett. Itt a vonatnak vagy háromnegyed órányi állása volt, addig ettem egy hamburgert az állomáson, meg készítettem pár esti képet az egykori nyírvidéki kisvasút peronjáról.

Lassan indultunk tovább, a korom sötétben, én is inkább az egyetemi vizsgámra feladott könyvet olvastam. Debrecenben felszállt egy fiatal anyuka a kisgyerekével, aranyosak voltak. Hajdúszoboszlón leszállva a buszmegállóhoz siettem, hamarosan jött is a helyi járat, mellyel visszamentem a buszállomásra.

 A TELJES ALBUM EZEN A LINKEN ÉRHETŐ EL.