Egy vasútmániás esete a töri szakkal

Szombaton a gőzös nem Leszno felé, hanem a jóval hosszabb poznani vonalon jár. Még sötétben indult a reggeli járat, kevés utassal. A vonalon mindenhol EU-konform magasperonok állnak, melyek érdekes kontrasztot képeznek az alakjelzős, mechanikus biztosítóberendezésekkel és az ódon állomásépületekkel.

A vonal legnagyobb állomása Grodisk Wielkopolski, mely egykor elágazó állomás volt. A kiágazó mellékvonal manapság hajtánypályaként üzemel. Útközben ahogy egyre világosabb lett, a vonat is egyre inkább megtelt. Poznan előtt mindenfelé vágányok ágaznak ki-be, mi is csatlakoztunk egy fővonalhoz, és a volt vagongyár (ahol a MÁV “Poznani heringes” néven ismert fülkés kocsijait is gyártották) mellett elhaladva beérkeztünk a poznani főpályaudvarra. Itt is két vágánycsoport van, a régi - ma már használaton kívüli - felvételi épület ezek között kapott helyet. Az egyik vágánycsoport fölé újabban bevásárlóközpont épült, ma itt található az utascsarnok is (pénztárak találhatóak ezen kívül még az aluljáróban is).

A csoport itt kettévált, Balázs és Gábor egy rövid városnézés után a gőzössel visszamentek Grodzisk Wielkopolskie állomásig. Mi pedig a villamoshálózat felfedezésével és városnézéssel töltöttük a napot. Poznanban elég nagy villamoshálózat van. A legtöbb jármű egyirányú, a végállomások is hurokvágányos kialakításúak. Hétvégén csak modern, legalább részben alacsonypadlós típusok voltak kiadva (Siemens Combino, Solaris Tramino, Pesa és Moderus típusok). Elsőként Staroleka végállomásig mentünk ki, ahol a kocsiszín is található. Itt még állt néhány eredeti állapotú és átépített Konstal villamos is, de ezek sajnos nem voltak kiadva. Körbejártuk a közeli Poznan-Staroleka vasútállomást, és megkóstoltuk a helyi jellegzetességnek számító cukros-diós kiflit (isteni!).

A belvárosba visszamenve István lecsatlakozott tőlünk, így Zolival ketten folytattuk a városnézést. A Bernardinski téren szálltunk le a villamosról, ahol a város egyik piaca található. Innen el gyalogoltunk a császári palotáig, majd visszafelé végigjártuk a város fő nevezetességeit végigjáró útvonalat. A főtérre pont délben érkeztünk. A városháza előtt álló nagy tömeg éppen a toronyórából kiugró két bakkecskére várt, akik a 12 óraütés után 12-szer fejeltek össze. A főtér körül árkádos kialakítású, színes házak őrzik a céhes mesteremberek és üzleteik emlékét. Az egykori jezsuita kollégium előtt elhaladva a gyönyörű, téglából épült székesegyház felé vettük az irányt, mely egy szigeten található. Ezt megtekintve ismét villamosra szálltunk, hogy a város külsőbb kerületeit is bejárhassuk. Kimentünk Zawady és Polabska végállomásokig - kiderült, hogy az Y alakban elágazó vonalak egyikén hétvégén nem is járnak villamosok - , és a lakótelepek felé viadukton és bevágásban közlekedő gyorsvillamost is kipróbáltuk (nagyon menő!).

Ezután a város másik végére, Debiecbe mentünk ki, ahol lefotóztuk a visszatérő gőzmozdonyt, bár már igen kevés fény volt. Szemügyre vettünk egy másik érdekességet is: a Lengyel vasutaknál sok helyen a mai napig megmaradtak sorompóőrhelyek, fénysorompós átjáróknál is - egyelőre azt feltételezzük, hogy a teljes (kétoldali csapórudas) sorompóknál meg kell figyelni, hogy nem lett-e közúti jármű közbezárva. A most megismert őrhelyről (Opolska 181,080) két vonal sorompót is kezelik. Az egyik sorompó felé az épületnek nincs ablaka, így kamerán keresztül tudja a bakter szemmel tartani az átjárót. Innen már a pályaudvarra indultunk, hogy elérjük a Wolsztyn felé tartó vonatot. Visszafelé már végig sötétben ment a gőzös. Nekem végig furcsa volt, hogy szerkocsis gőzmozdonyt fordított állásban is jár, de most a legelső szakaszban legalább jobban hallottuk a mozdony csühögését. Most már több vasútbarát volt a vonaton. Az első nap morcosnak tűnő kalauzunk most jókedvűen osztogatta a gőzmozdonyos képeslapokat, és a fotósoknak is jelezte, amikor Grodzisk Wielkopolski állomáson hosszabban állt a szerelvény. Ekkor már igencsak hullafáradtak voltunk, és gondolkoztunk a másnapi túra rövidítésén, de végül az eredeti terv megtartása mellett maradtunk.

A csoport másik fele (Balázs, Gábor) Grodisk Wielkopolskáig és vissza tett betétjárati utat a gőzössel. A vonathoz odaútban néhány poznani kisgyerekes család is csatlakozott az első megállóközben, szombat délelőtti gőzösözés gyanánt. Grodziskben az állomás mellletti körforgalom közepére fölállított alakjelzőt útba ejtve fölkeresték a belvárost (park tóval, és az elmaradhatatlan Rynek). A Ryneken végre találtak egy kifőzdét, így a lengyel konyha néhány fogását is megkóstolhatták. Az állomásra visszatérve megtekintették a városka vasútállomásának bejárati jelzői és váltókörzete közti vágányszkasz mellett végighúzódó (látszólag üres) P+R-nek látszó parkolót, valamint egy egykori gyalogos felüljáró emléknek meghagyott hídfőjét is. Az állomás wolsztyn felőli váltókörzetében kapott helyet az utasforgalmi szempontból bezárt felvételi épület és az állítóközpont felvételi épület elé épített emeletes épülete. A házi peronon kívül két szigetperon is épült a felvételi épület elé, a hátsó (vélhetően az elágazó mellékvonal forgalmának szünetelése miatt) használaton kívül áll. (A Wolsztyn felőli bejárati jelzők megközelítően 800 m távolságban állnak a váltókörzettől.) A délutáni Grodzisk Wlkp - Poznan vonaton már határozottan szűkösnek bizonyult a két Bonanza kocsi.

Az utolsó nap is borzasztó korán keltünk, 6:12-kor már indult a vonat Zbaszynek felé. Ez egy furcsa kétrészes motorvonat volt, mely egytengelyes forgóvázakon jár. Kicsit a szlovákok alacsonypadlós iker-Bz-jére hasonlít. Mivel még sötét volt, és a szakaszt korábban beutaztuk már, így elfeküdtem az egymás melletti üléseken, hogy pihenjek még egy kicsit. A mára már szellemállomássá lett Zbaszyn és a szomszédvár Zbaszynek között húzódott a két világháború közt a német-lengyel határ: túlméretezettségük így érthető. Most Zbaszynekig mentünk, ott ért minket a pirkadat. Itt jól elkülönült személy-és teherpályaudvari rész található. A szokásos, vágányok egyik oldalán elhelyezkedő felvételi épület mellett az egyik peronon is van egy jókora épület: a külsős forgalmista szolgálati helye és a váróterem is itt kapott helyet. Talán ezt a kettősséget is az egykori határállomási szerep indokolja. Az állomáson meglepő módon menesztés is van, bár úgy láttuk, hogy itt inkább a jegyvizsgálót hatalmazzák fel zöld zseblámpával, és ő ad végül hozzájárulást az induláshoz a mozdonyvezetőnek. A forgalmista másik feladata az volt, hogy az induló vonatok után egy kulcsos szerkezetet kezelt a peronokon lévő szekrények egyikében - ennek valószínűleg a vágányút felszabadításához van köze. Egy modern, alacsonypadlós, PESA gyártmányú motorvonat (a “helyi FLIRT”) érkezett, ezzel mentünk a kétvágányú, központi forgalomirányítású fővonalon Poznanig.

Itt volt egy kis időnk, mait élelemszerzésre használtunk fel, majd felszálltunk egy IC-re, amivel egy állomásnyit mentünk Gnieznoig. Gniezno a lengyel érsekség székhelye, olyan mint nálunk Esztergom. Az állomás maga is érdekes, különösen az üresen pusztuló hatalmas kettős körfűtőház, sok tornyával, részlegesen alakjelzős berendezésével. De most nem volt idő körülnézni, mert már várt minket a hátsó vágányon a Jarocinba tartó EN57AL típusú motorvonat. Az EN57 sorozatú, háromrészes villamos motorvonatok a lengyel villamosított vonalak alaptípusának számítottak évtizedekig, több mint 1400 (!) szerelvény épült belőlük. Ez már egy modernizált példány volt, ráadásul nem rég kerülhetett ki a főműhelyből, mert minden ragyogott rajta. A menetrend sűrűsége és az útba ejtett városok fontossága sem indokolná, hogy ez egy kétvágányú, villamosított vasútvonal legyen, mégis az. Annak idején a németek nem spóroltak az infrastruktúrával.

A legérdekesebb a vonalon a Poznan-Varsó vonal keresztezése: nincs közös állomás, hanem nemes egyszerűséggel egy felüljárón áthalad a jarocini vonal felett! Összekötővágány is csak az egyik irányban van. Így már értem, hogy miért nem adott ki a kereső itteni átszállással vonatokat. Érdekes, hogy a megállóhelyeken nem kétoldalt vannak a peronok, hanem az egyik peron a két vágány között helyezkedik el. Kevés volt az utas is, így kényelmes utunk volt. Jarocin állomása is két vágánycsoportból áll, közöttük a gyönyörű, mozaikokkal díszített felvételi épülettel. A gnieznoi vonat a 256-os számú (!) vágányra érkezett, míg a másik három irány (Poznan, Krotoszyn, Ostrow) a másik vágánycsoportra. A város felé egy gyalogos felüljáró vezet. Itt volt egy óránk körülnézni. Valami ünnepnap lehetett éppen a városban, mert a városháza és az erődfallal védett templom is fel volt virágozva.

Ostrowba egy másik, de kicsit már kopottasabb EN57AL-al mentünk. Ezen sokan voltak, így a kerékpárszállító szakaszban telepedtünk le, és a hátsó vezetőálláson keresztül figyeltük a pályát. Egy szakaszon helytelen vágányra is kitettek minket, hogy így megelőzzünk egy tehervonatot. Ostrownak szép nagy állomása van, mellette egy kis gőzös is ki van állítva. Itt is be tudtunk menni a városba. A legszebb műemlék egy vörös téglából épült templom, de a főtér is megért egy látogatást. Innen végre egy nagyjából eredeti gülüszemű EN57-essel mentünk tovább Wroclaw felé.

Itt már erdősebb, dombosabb tájon haladtunk. A vonal egy szakaszon egyvágányú, majd a Krotoszyn felől érkező vonal csatlakozása után kétvágányú végig. Egy útközbeni állomáson irányt váltottunk, - fotózni is próbáltunk - majd lassacskán megérkeztünk Wroclawba. Itt volt még vagy hat óránk az éjszakai vonat érkezéséig, így nekiláttunk a város felfedezésének. Gábor némi vita után gyalog ment, de mi túl fáradtak (na meg túl közlekedésmániásak) voltunk, ezért villamossal indultunk útnak. A város két folyó összefolyásánál épült, rengeteg kisebb-nagyobb szigetet is magába foglal. Több hatalmas, vörös téglából épített templomot is megcsodáltunk kívül-belül, majd a főtér megtekintése után ismét villamosra szálltunk, és kipróbáltunk néhány villamosvonalat is. Itt még szerencsénkre voltak régebbi Konstal villamosok is, de a modern, részben vagy egészen alacsonypadlós típusokat is kipróbáltuk. Aztán nem sokkal éjfél előtt befutott a Metropol EN, elhelyezkedtünk a fülkében, és végigaludtuk a hazafelé tartó utat.