Egy vasútmániás esete a töri szakkal

A pálya Selypig kétvágányú, onnan egy. Szép hegyvidéki környéken zakatolt-nyöszörgött az Usgyi. Az állomások is takarosak ezen a vonalon, sok az alakjelző és a tekerős sorompó is. Igazi másodrangú fővonali hangulat. Ma is viszonylag sűrű a követés: kétórás az alapütem, de gyakori az órás sűrítés. A legszebb a pásztói állomás, teljesen eredetiben megőrizte a régi vasútállomások hangulatát.  Taron sokat vártunk keresztre. Egy bácsi összevissza mászkált a síneken. Hangulatos falvak vannak errefelé. Aztán elértük a Nagybátonyból és Kisterenyéből egyesített Bátonyterenyét, mely attól érdekes, hogy a két településrész soha nem ért össze. Kisterenye-Bányatelep is egy igazi múltba révedő megálló a neoncsövek nélküli neonbetűkkel és a tető nélküli esőbeállóval. De a név is nosztalgikus, mert nincs már bánya Nógrádban. A salgótarjáni S-bahn után hamarosan felkúsztunk a somoskőújfalusi állomásra. Itt egy órám volt a füleki vonat indulásáig, de az érkezéséig is húsz perc. Így kimentem az váltókörzetén túlra, hogy lőjek egy vonali fotót a beérkező vonatról, mely egy „szlovák bézé” volt. Az átjáró maga is érdekes, ahonnan fotóztam, mert még olyan igazi átkosbeli „tökönverős”, forgós bejárata van az újmódi labirintus helyett.

Az indulásig további képek százai készültek az állomáson, aztán elérkezett az indulás ideje. A „bézé” belülről nagyon szép, európai kinézetet kapott. Van hangos és vizuális utastájékoztatás, meg valami légbefúvó rendszer is van a szokásos dönthető kisablakok mellett. Egy sorban öt ülés van, ez kissé szűkösnek tűnik. Hamarosan átértünk a határon, első megállónk Siatorski Bukovinka (Sátorosbánya) volt, mely egy megállóhely. Nem tudom, hogy amíg volt útlevélvizsgálat, azt hol tartották. Vajon itt? Mindenesetre a bezárt váróterem ajtaján magyarul is fel van tüntetve a helyiség rendeltetése. Helyi utasok is akadtak, mindhárom szlovák megállóban volt fel-vagy leszálló utas. Lassan megérkeztem Fülekre. Szép nagy állomás, fűtőházzal. Magas peron viszont nincs. Jött egy gyorsvonat, Búvárszemüveges mozdony pár piros kocsival. Volt köztük klímás is. Nekiindultam a városnak. Egy buszsofőr útmutatásával elindultam a vár felé. Fülek a mai napig magyar város, a nem ma megbarnult egyének is magyarul kiabáltak egymással a posta előtt a segélyre várva. Nyitva volt a templom is, épp felújították belülről. Lassan eltaláltam a várig. Kifizettem a belépti díjat, és elkezdtem a hegymászást. Jó meleg volt. A vár nagyon szép volt, épp Magyarországról érkezett iskolások irtották az elburjánzott növényzetet. Jó nagy alapterületű az erődítmény. Összességében nagyon tetszett. Visszafelé beszélgettem a pénztáros hölggyel, kiderült, hogy az ő lánya is a Pázmányra jár.

Visszafelé bementem egy boltba, szlovák édességeket vásárolni. Hát, tele volt finomságokkal az üzlet! Meg is töltöttem hátizsákomat csokival meg nápolyival. Külön érdemes kiemelni a Studentská Pečet nevű „diákcsemegés” (mogyorós-mazsolás), hatalmas csokitáblát. Hamarosan visszaértem az állomásra, vettem jegyet, majd kimentem a vonatomhoz, melyet egy búvárszemüveges dízelmozdony, három termes, zöld személyvagon és a végén egy lezárt iker Bz alkotott.

Végigjártam a vonatot, begyűjtöttem egy csomó jegyet, az emberek csak úgy otthagytak vagy 20-at a kis asztalkákon. Végül az első kocsiban foglaltam helyet: elég régi, műbőr üléses kocsi, de elég kényelmes. és példásan tiszta, mint ahogy a többi felvidéki kocsi is amelyekkel én találkoztam. Közben elindultunk, jött a kalauz is, lyukasztotta a jegyem. Egy érintőképernyős készüléke van, azzal ad ki jegyet, azzal ellenőrzi a chipkártyákat és készít statisztikát. Losonc előtt volt egy megálló, Holiša (Ipolygalsa),  ott fa csapórudas sorompó volt, meg favázas téglaőrház. A hab a tortán, hogy utána volt egy forgalmi kitérő is. Amúgy fa sorompót láttam még máshol is. Losoncon megtelt a vonatunk. Egyébként érdekesek ezek a ferdén feltöltött, kavicsos peronok. Persze elég veszélyesek, az egyik állomáson valaki be is esett a vonat alá. Szerencsére nem lett semmi baja, kimászott még az indulás előtt. Losonc után kezdődött a hegyi pálya: először fölfelé haladtunk egy jópofa hegyi patak mentén, mejd a vízválasztó után lefelé. Sajnos a sok fa miatt nem láttam sokat a tájból, de azért nagyon tetszett a vonal. Állomások közül a legszimpatikusabb az erdő közepén lévő Podrečany (Patakalja), és Lovinobaňa zastavka (Lónyabánya megálló) volt. Érdekes még Mytna (Vámosfalva) megállóhelye: elég nagy forgalma ellenére csak egy kibelezett épülettel rendelkezik. Mégis találtam ott kiadott jegyet. Ez meg hogy lehet? Ott is van „kocsmapénztár”?

Víglašon (Végles) jött szembe egy másik Búvárszemüveges által vontatott szerelvény. Innen a zólyomi rendezőn keresztülvágva és a gyönyörű vár alatt elhaladva a zólyomi főpályaudvarra értünk. Itt futottam a másik vonathoz, de mint kiderült, kár volt. Különösebb ok nélkül vagy fél óra késéssel indultunk. Ezt a vonatot egy Laminátka nevű műanyag fülkés villanymozdony húzta, és két termes, valamint egy félig fülkés, félig paklis kocsiból állt. Ez a vonal is nagyon klassz, a Garam széles völgyében halad, pompás díszletek, vagyis a hegyek között. Az ablakban lógva gyönyörködtem a csodálatos tájban és a kevésbé csodálatos állomásokban.

 Néhány helyen felismertem a magyar típustervet is.  Amúgy a kedvencem egy folyóparti megálló volt, ahol az épületből kocsmát csináltak. Nagyon jól néz ki. De azért Garamszentbenedek (Hronsky Benadík) sem rossz a több száz éves apátságával. Két állomáson további súlyos perceket álltunk, így kezdettt veszélyben lenni a lévai csatlakozásom Párkány felé. Közben találtam magyarul beszélő embereket, tőlük kérdeztem, hogy meg szokás-e várni a késő vonatot. A vasút egyik oldalán közút haladt, a másikon pedig hol messzebb, hol közelebb a Garam. Aztán egyszer csak elkezdett laposodni a táj, egy nagy vashídon kereszteztük útitársunkul szegődött folyónkat, majd megérkeztünk Lévára. Itt szerencsére még bent állt a párkányi csatlakozás, mely egy felújított Bzmot-ból ás egy felújítatlan mellékből állt. A mellékbe ültem, a végpanoráma reményében, de az a kocsi nagy részével együtt foglalt volt. Egy kissrác mellé telepedtem le. Jól tele volt a kocsi, szlovák és magyar szót egyaránt lehetett hallani. Az első 3-4 állomáson sokan szálltak le. Ez tényleg vicinális vasút, alig van néhány élő állomás, a többi helyen rozsdás vágányok, kiszögelt váltók, belemezelt ablakok várják az utasokat. Itt már szinte teljesen sík a táj, jó termőföldek közt zakatol a vonat. Csatán (Čata) jött szembe is egy bézé póttal, szóló társa pedig Ipolyság (Šahy) felé vette az irányt.

Itt már kissé megürült a szerelvény, kimentem a hátsó panoráma peronra. Amúgy egész úton nem működött az ajtók távvezérlése, a kalauz kézzel csukta a mellék ajtóit.  Innentől repesztettünk (igen repesztettünk, nem ám olyan battonyai sebességgel kullogtunk) Párkányig, persze pár megálló még útba esett. Volt például egy igen takaros, nagy fákkal, a falu belsejében. Párkányra megérkezve gyorsan kimentem az állomás elé, megkeresni a 2-es számú helyi járatot. Szerencsére meglett, így legalább a hídig nem kellett gyalogolni. Amúgy egy elég régi Karosával volt szerencsém utazni.  Érdekes a jegykiadó szerkezet: egy kártya hozzáérintésével automatikusan ad jegyet. Persze ha készpénzben fizetsz, a sofőr kezeli.

Leszálltam a hídnál, majd nekiindultam a vonathoz. Végül a vasútig nem értem el, hanem busszal mentem Piliscsabáig. Egy olyan megállóban szálltam föl, ahol nemhogy menetrend, hanem még KRESZ-szabványos megállótábla sem volt, így csak találgattam meg kérdezősködtem, hogy az-e a megálló. Persze azért jött egy csuklós Volvo, az elrepített ideiglenes lakhelyemig. De nem lesz a kedvencem a busz, maradok inkább a vasútnál. 

A teljes album EZEN A LINKEN érhető el.