Egy vasútmániás esete a töri szakkal

2019. január elsején újraindult a forgalom a 2000-es évek közepén bezárt Ipolyság–Zólyom vasútvonalon. Elég sok járat van naponta, de csak hétköznapokon. Mivel március 15-e Szlovákiában munkanap, így ez megfelelő időpont volt a vonal beutazására. Zolival, és az ő barátjával indultunk útnak a hajnali első Metropollal. A hosszú hétvégét sokan kihasználták egy kis prágai (vagy pozsonyi, brünni) kirándulásra, így a vonat zsúfolásig tele volt. Szobig sem tudtunk ülni, majd a kalauz kinyitott egy plusz fülkét, ahol megtettük a Párkányig tartó szakaszt. Párkányban (Sturovo) jegyváltás, körülnézés után elfoglaltuk a Bz-mellék végét. Itt utaztunk Csatáig (Cata). Útközben két szellemállomást és egy megállóhelyet érintettünk. Csatán hármas Bz-keresztet fotóztunk, majd elhelyezkedtünk az Ipolyság felé induló szóló motorkocsiban.

Rá nem bírok jönni, hogy mire gondolt a járműtervező, amikor egy sorban öt ülést helyezett el: legfeljebb gyerekekből fér el ennyi... Az egykor takaros Ipolypásztó (Pastovce) állomás vágányait felszedték, de szolgálat még mindig van, valószínűleg egy ide visszajelentett fénysorompó miatt – ellentétben Ipolyszakállossal, ahol vágányok vannak, szolgálat meg nincs. Az Ipoly hídjai után Ipolyvisk teljesen szétvert állomása következett, majd a Zólyom felé vezető vonallal párhuzamosan érkeztünk meg Ipolyság (Sahy) állomásra. Ipolyság ma fejállomás, de nem volt mindig így: a magyar oldalon hasonló fekvésű Drégelypalánkkal volt összekötve. Az eredeti vonal Párkányból Csatán és Ipolyságon keresztül Balassagyarmatra vezetett, ebből ágaztak ki a Drégelypalánk–Vác, az Ipolyság–Korpona és a Csata–Ipolyság vonalak. Ipolyságon húsz perc „fotómegállás“: a csatai motorka kihúzott a határ felé, míg a Zólyom felé induló, alacsonypadlósított csuklós Bz (helyi nevén „Hangya“) az OMÁT-szabványú állomásépület előtt pózolt. Az állomás előterében egy helyijáratos buszból szólt a magyar lakodalmas techno.

Mint kiderült, más magyar vasútbarátok is a zólyomi vonal beutazására szánták a nemzeti ünnepet, így hatan voltunk anyaországiak a vonaton. Ipolyságról kiindulva ismét kereszteztük az Ipolyt. A híd érdekessége, hogy a szerkezete eredetileg a pozsonyi vasúti Duna-híd része volt. Valószínűleg a II. világháború után került ide a szegecselt vasszerkezet. Egy megálló és egy szolgálat nélküli állomás után áthaladtunk Egeg–Szalatnya egykori megálló-rakodóhelyén, amely az első bécsi döntés és a háború vége között határállomásként is funkcionált. Ma már csak a rakodóvágány maradt meg belőle, az épületeket elbontották. Következő megállónk Gyűgy (Dudnice), ami, bár csak egy megállóhely, mégis van Ipolyságtól idáig napi két pár betétjárat. A táj egyre szebbé kezdett válni, ahogy lassan beértünk a dombok, majd hegyek közé. A vonal teherforgalma jelentős, több állomáson is álltak teherkocsik, az egyik középállomáson (talán Hontnémetiben?) pedig négyegységes mozdonyvonattal kereszteztünk. Az utasforgalomra sem lehetett panasz, végig jó kihasználtsággal ment az amúgy kifejezetten jó állapotú pályán a felújított „bézé”. Korponán néhány perces kereszt egy másik „Hangya” motorvonattal, majd indulás tovább már a csehszlovák építésű vonalon. Ez a szakasz már határozottan nehezebb terepen vezet, mint a magyar építésű vonal. Az első megálló után rögtön egy alagút következett, majd egy völgy oldalában haladtunk egyre magasabbra egy bővizű hegyi folyócskát kerülgetve. Áthaladtunk Babina megálló-rakodóhelyen, ahol épp valamilyen karbantartási munkát végeztek. Ezen a részen az előző héten érintett vonalakhoz hasonló, engem leginkább Kós Károly épületeire emlékeztető állomási és őrhelyi épületek vannak. Az első szép épület Szásza-Pelsőc állomáson állt, ahol a helyi pft darus járművével kereszteztünk. Itt egy visszafordító pályaív van, régen a másik oldalon is volt egy megálló, de ezt ma már nem használják – az állomásbejáró vasútbarátok nagy bánatára. Ezért nem is itt szálltunk le, hanem a következő településen, Dobronyán (Dobra Niva). Én a kisebb, a központban lévő megállónál szálltam le, hogy fotózhassam az elmenő vonatot a szép megállóépülettel, majd a középkori erődtemplom megtekintése után (sajnos nem volt nyitva) átgyalogoltam a nem messze lévő állomásra.

Itt Zoli már felmérte a terepet, és a – rendkívül jó fej – forgalmistával is összebarátkozott, így én is megtekinthettem a nagyon érdekes biztosító berendezést: Vonóvezetékes váltók üzemelnek, de az állomás kis mérete miatt ezeket nem az őrhelyekről, hanem a felvételi épületből, forgalmi iroda melletti kis, kiugró épületrészből kezelik. Ha tolatócsapat dolgozik az állomáson, a vonóvezetékes váltók helyszíni állításúvá alakíthatóak az emeltyűnek egy meghatározott állásba történő helyezése által. Külön érdekesek a tolatásjelzővel egyesített törpe kijárati fényjelzők a Korpona felőli végen. A vonal újranyitásával megnőtt annak létszámigénye, így van, aki a fővonalról segít be. A forgalmista szólt: nem biztos, hogy jönni fog a vonat, mert fa dőlt a sínekre. De szerencsére nem volt nagy gond, mindössze 10 perc késéssel érkezett meg a Korponára tartó betétjárat.

Mondjuk mi ennek sem örültünk annyira, mert így 20 perc helyett csak 10 percünk maradt a végállomáson. Hogy egy mellékvonali középállomásra miért kell hat méter belmagasságú utascsarnok, nem értem. De most elég üres, mivel pénztár sem működik. A kényelmes műbőr fotelokban sem ült senki. Viszont az állomási kocsma újranyitott (vagy be se zárt?). Immár harmadszor vágtunk neki a Korpona–Dobronya szakasznak, de az utolsó néhány kilométer is nagyon szép tájakon vezet. Először Dobróvár romjai alatt haladtunk el, majd egy, hegyek közt eldugott „teherpályaudvaron“ csattogtunk át. Egy újabb alagút után érkeztünk meg Zólyomba (Zvolen). Itt volt 20 percünk a selmecbányai vonat indulásáig, addig bejártuk az utascsarnokot. Kellemes 60-as évekbeli hangulat, az étterem működik (sajnos nem volt időnk beülni), egy nagy vitrinben terepasztal: egy kis tehervonat kanyarog a habszivacs-hegyek közt.

A kiírt időpontra kimentünk a 3. peronra, de a selmeci vonat sehol. Közben a másik vasútbarát csapat már Besztercebányát is megjárta, most ismét egy irányba vezetett utunk. Végül majdnem bő 10 perc késéssel futott be a zólyomi járműjavító tulajdonát képező, cseh „lajstromjel” alatt közlekedő sárga iker-Bz. Felnyomakodtunk a szerelvényre, nagyjából mindenkinek jutott kényelmes ülőhely. Garamberzencén (Hronska Dubrava) irányváltás és egy gyors fotó. Selmecbányára eredetileg egy 1000 mm nyomközű vasút vezetett a völgy alján, de a 40-es évek végén a csehszlovákok egy új, normál nyomtávolságú pályát építettek a hegyek oldalában. Ebből kifolyólag igencsak szép kilátás nyílik a vonatablakból.

Egy helyen a régi nyomvonal állomásépületét is felfedeztem a völgy aljában. Útközben két bezárt állomás és két megállóhely van. A megállóhelyeken csak igény esetén áll meg a vonat. Zólyomkecskés (Kozelnik – sajnos nem csapolnak „cseh remeket” itt…) állomása hiába csak a 40-es években épült, mégis egy eredeti MÁV-pad árválkodik a romos épület előtt. Bélabányán (Banska Bela) még állnak a völgyben az egykori bánya épületei. Egy hosszú alagút után érkeztünk meg Selmecbánya (Banska Stiavnica) állomására. Valami szolgálat még van, de amúgy elég kihalt az épület, a váróterem is zárva van. De utas van bőven, visszafelé is megtelt a kis motorkocsi. Visszafelé Garamberzencén át kellett szállni a Ruttka felől érkező – szintén Bz-s – szerelvényre.

A közel eredeti állapotban lévő pótkocsit választottuk. Döcögtünk pár percet a kényelmesnek nem mondható lócákon, majd ismét Zólyomba érkeztünk. Itt beszereztünk némi élelmet, majd irány a kassai gyors. A Búvár dízelmozdony vonatta szerelvényben szerencsére volt egy régi, lehúzható ablakú kocsi: természetesen itt foglaltunk helyet. Valami zavar lehetett, mert közel 20 perces késéssel indultunk. Először áthaladtunk Zólyom régi állomásán, melyet most főleg rendezőpályaudvarnak használnak, majd ismét egyre hegyes-völgyesebb lett a táj. A folyosó nyitott ablakai mellett állva élveztük a tájat, a dízelgép hangját és a finom tavaszi levegőt. A pálya váltakozva hol egy-hol kétvágányú, néhol látszik a felbontott második vágány helye. Divényoroszi (Podkrivan) megállója felett látványos közúti felüljáró vezet. Lónyabánya (Lovinobana) után kiértünk a látványos hegyek közül, és lassacskán Losoncra érkeztünk. Itt az állomás utasforgalmi létesítményeit nemrég újították fel, de igencsak furcsán: a peronokat bár megmagasították, de keskenyek és nehezen megközelíthetőek maradtak. A Siemens–Halske típusú (vagy ahhoz hasonló), fényjelzős biztosító berendezés is megmaradt. Elindultunk megnézni a városközpontot, de az a vártnál messzebb volt: így nem jutott idő vizet vételezni, és az állomást jobban körbefotózni.

Az állomástól nem messze lévő buszpályaudvarról indult a Nagykürtösre (Velky Krtis) tartó Iveco autóbusz, mellyel a ráróspusztai Ipoly-hídig mentünk. A hídon átkelve ismét Magyarországon találtuk magunkat, azonban igen eldugott helyen. A híd magyar oldalán található az ország egyik utolsó sorompóőrhelye. A kedves bakter bácsinál újra tudtuk tölteni vízkészleteinket, és jót beszélgettünk is vele. Mivel nem akartunk egy órát Ráróspusztán tölteni, felszálltunk az Ipolytarnóc felé tartó vonatra. A végállomáson még próbáltunk fényképezni a Bz-t a sötétben…

Néhány perc múlva visszaindulás Balassagyarmat felé. A tájból már nem sokat láttunk, inkább beszélgetéssel töltöttük el az időt. Balassagyarmaton útitársaim az Aszód felé tartó motorkocsit választották, míg én egy volánbuszos Credoval jöttem haza Vácra. Érdekes hogy Balassagyarmat-Vác vonattal 2,5, addig busszal csak egy óra. Itt is látszik, hogy az a vasútvonal eredetileg nem erre a célra épült, illetve a domborzati viszonyok is nehezítették a nyomvonal kijelölését.