Hát, elérkezett a nap, melytől annyira rettegtünk: a vonalak bezárnak, nincs visszaút már. Utolsó napi utam értelemszerűen a Hódmezővásárhely-Makó vonalra vezetett, hiszem csak ezen nem jártam a huszonnégyből. Reggel indultam neki az útnak a klotildligeti állomásról. Bár a nyugatiból indultam tovább, mégis leszálltam Újpesten, hogy jegyet vegyek. A Nyugati-Makó jegyet és az IC pótot egy tízezressel fizettem, eléggé megnehezítve ezzel a pénztáros néni dolgát. Azt sem értette, hogy miért akarok IC-vel menni Szolnokra. El kellett neki magyaráznom, hogy csak így érem el a csatlakozást. Innen metróztam a Nyugatiba, ahol feszálltam a reggeli Szabolcs IC-re. Nem volt eseménymentes az út: egy emberke például egy nagy dobozos TV-t szállított a folyosón, jelentősen megnehezítve ezzel a közlekedést. Szolnokon negyed órám volt átszállni, ez alatt vettem pár pogácsát a váróban, majd felszálltam a Hódmezővásárhelyig közlekedő Usgyira. Szentesig ismerős tájakon haladtam, bele-beleolvastam közben a kora középkori Európa történetébe, avagy langobárdok és osztrogótok rulez! Vizsgák már kevésbé rulez. Szajol és Tiszatenyő nagyvárosi állomásai után Kengyel következett, ahol a nyáron felszedték a vágányokat. Bagimajornál lecsúsztam a szélmalomról. Csak úgy suhantunk az alföldi tájon. Szentes után ismeretlen vizekre eveztem, avagy sínekre vonatoztam. Szegvár elég romos állomásának ablakában karácsonyi világítás villogott. Ekkorra már eléggé elültem magamat az Usgyiban, nem nagyon való ez ilyen hosszú utakra! Az egyhangú alföldi tájon döcögtünk Mindszentig. Itt egy régi állomásépület van, melyet kibővítettek valamikor a Kádár-érában. A vonalon a legszebb állomás a mártélyi, ezt valamikor a 90-es években eredeti formájában újították helyre. Kisvártatva az érdekes (és hosszú) nemű Hódmezővásárhelyi Népkert megállóhelyre érkeztünk, ahol csatlakoztunk a Szeged-Békéscsaba vonalhoz, és annak vágányain haladtunk be Hódmezővásárhelyre, alig néhány utassal. Itt a vonalak halálhírére idecsődült tv-stábok várták vonatunkat. Meg is interjúvoltak engem, be is kerültem a híradóba, azóta emlegeti mindenki. Celeb lettem, ments ki innen! Itt volt egy kevés időm, addig fényképeztem, bejártam az állomásépületet (tiszta retró!) és vettem pár jegyet emlékbe.
Lassan elérkezett az indulási idő, felszálltam hát a kis Bz-re. Kisvártatva indultunk is. A TV stábokat az állomáson hagytuk, a vonattal csak egy újságíró tartott. Első megállónk Hódmezővásárhely- Ipartelepek volt, ami arról híres, hogy az ország leghosszabb nevű vasúti megállóhelye volt. Amúgy jócskán túlméretezték a peronhosszt ezen a semmi közepén lévő megállóhelyen. Itt is van egy helyi „ojjektum” ami ráadásul nagyobb is, mint a kocsordi. Valami mezőgazdasági vagy ipari létesítmény lehet a nagy, ablaktalan betonmonstrum. Innen a nagy alföldi pusztaságbon döcögtünk tova. Következő megállónk Gorzsa volt, a semmi közepén. Egy nagy, falazott esőbeállója van, melyről leverték a névfeliratot. Az utolsó „Hódmezőn” belüli megálló, Szikáncs jelentős utasforgalmat bonyolít. Valamikor állomás lehetett. Van neki egy szolgálati lakása meg egy pici, üres felvételi épülete, de névtáblája nincs. Utána szorgosan építették felettünk az autópályát. Mert az köll. A vasút nem. A vonal egyetlen közbenső települése Földeák, mely rendkívül aranyos emeletes állomásépülettel és működő állomással rendelkezik.
A sínek kerítéssel vannak elválasztva a párhuzamos takaros utcától. Makó-Újváros szintén „élő” állomásáig még hosszú dic-döc a semmi közepén (amúgy nem is mentünk olyan hú de lassan). Újvároson szép tekerős sorompók vannak. A megtévesztően hasonló nevű Makó-Újvásártér kihalt táblás megállója (van ott egy őrház meg egy bádogbódé esőbeállónak) után Makó-elágazáson rátértünk az Újszeged-Kétegyháza vonalra, és innen a Maros töltésén haladtunk Makó állomásáig. Az épület itt is szocreál, a mozaikkal burkolt várótermek egy része zárva van, de a pénztár is szünetelt hétvégén. Pad sincs a váróban. A hátsó vágányokon leharcolt egykori postakocsik várakoznak arra, hogy egyszer majd permetezővonatot csináljanak belőlük.
Körbe egerésztem az állomást, majd lassan elérkezett a visszaindulás ideje. Előbb még keresztezett az Újszeged-Békéscsaba vonal két Bzmot+Bzx összeállítású vonata, majd mi is indultunk. Megvettem a jegyem egészen Lajosmizséig. Vissza az egyre szürkülő tájban hasítottunk a síneken. Egy idős bácsi mesélt a vasút múltjáról. A peronon közben egyre gyűltek a kerékpárok. Lassan visszaértünk Vásárhelyre, a mi kis vonatunk visszaindult Makóra, és kisvártatva megjött a Szegedre közlekedő vonat is, mely egy Usgyiból állt. Sokan voltunk, nekem már csak a WC mellett jutott hely. Eddigre már besötétedett. Szegedig nem sok minden történt. Mivel kicsit késtünk, futottam rendesen a pesti vonathoz, hogy elérjem vele az utolsó Kecskemét-Lajosmizse vonatot. Egy fiatal párral utaztam egy fülkében, olvastam a kedvenc törikönyvem. Kiskunfélegyházán tűnt fel, hogy már Kecskeméten kéne lennem. Persze nem kellett lenni, csak elnéztem a két állomást. Persze így is elértem Kecsón a vonatot, csak futni kellett. És hát igen. Elindultunk. Nem ültünk sokan a 190-es Bz-n, úgy 20-30 vasútbarát és néhány helyi utas. Az állomásokon sem jöttek ki búcsúzkodni. Elég kis forgalmú vonal, mert a legtöbb megállóhelyen még a közvilágítás sem működik. Ménteleken leszálltunk fotózni a vonatot, de a nagy sötétben nem tudtunk értelmes képeket készíteni.
Persze fogyott a sör, egyéb szeszes ital is. A pálya nagyon jó állapotú, de sajnos nem érint egyetlen jelentős települést sem. Jó része Kecskeméten belül halad, és a napi három pár vonat nem alternatíva a helyi járatokkal szemben. Lajosmizséig csak Ménteleken áll meg a vonat, igaz ott rögtön három helyen. Ezek közül az alsóménteleki a legismertebb, mert itt Alsóúrrét volt kiírva (valószínűleg átfestették a táblát, csak leázott róla a felső réteg), valamint váróhelyiségként egy régi tehervagon funkcionált. Alig hittem a szememnek: átfestették a táblát Alsó-méntelekre! Igaz, minek most már… Lajosmizsén volt egy kis időnk, addig fotóztuk a vonatot. Mivel állványom nem volt, a sínekről készítettem békaperspektivikus képeket. A vonalbúcsúztatóra hozott mécses nem akart meggyulladni… És eljött az idő. Visszaszálltunk, és elindult utolsó útjára a kis motorkocsi. Csendben utaztunk. Egy részeg ember a sarokban aludt. Nem volt világvége hangulat. Mintha másnap reggel minden indulna újra. Nem jöttek ki emberek a megállókba, nem siratták hangos szónoklatokkal a vasutat. Csak a peron ablakában világító mécses és a szélvédőre ragasztott UTOLSÓ VONAT felirat emlékeztetett az elmúlásra. Csak egy ember hozott plakátot, melyet szintén az ablakba tettünk. Egy ember még Lajosmizsén kiabált is: NEM EZ AZ UTOLSÓ!! Ő se nagyon vágta a helyzetet.
A kalauz nem jött végig a kocsin. Úgy mentem hozzá jegyet venni, hogy legyen utolsó vonati jegyem. Kecskemét alsón sokan leszálltak, mentek az utolsó kisvonatra. Nagy kár érte! Kecskemét állomásra érve leszedtük gyorsan a plakátokat, majd a kocsi ment vissza honába, Szentesre. Itt volt még kis időm. Ezt beszélgetéssel töltöttem a váróban, majd megjött a pesti gyors/IC vonat. Ennek egyik másodosztályú fülkéjébe ültem be. Elég hideg jött be a fülkeajtón, mint kiderült, a folyosón az egyik ablak nyitva volt. Közben olvastam a kora középkort Pestig. Itt átszálltam az esztergomi Desirora, ahol elvesző vonalas 500+ túráról hazafelé igyekvő vasútbeaátokkal találkoztam, velük beszélgettem Klotildligetig. Igen, egy korszak végére értünk. Magyarország vasútja csak fogy, fogy… Meddig még?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
